gyümölcsök

 A kiadó előszava

Noam Chomsky a 20. századi nyelvészet egyik nagy alakja. Philadelphiában született, 1928-ban. 1955 óta tanít az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology), ahol 32 éves korában lett teljes professzor.

Nyelvészeti munkáján kívül, Chomsky sok könyvet írt mai témákról. Politikai beszélgetéseit jellemzően tömött termek előtt tartja ország- és világszerte.

Egy épeszűbb világban a fáradhatatlan erőfeszítései az igazság érvényesítésére régen Nobel békedíjat szereztek volna neki, de a bizottság továbbra is olyan embereknek adja ezt, mint Henry Kissinger.* 

Mivel Noam Chomsky következő cikkeit mi is úgy értelmeztük, mint a béke melletti érvelést, azt hisszük , hogy hangulatilag jól illik e szép virág képét Chomsky cikkeihez feltenni.

Ha az USA-ra mint világszerte a demokrácia védelmezőjére szokott gondolni, úgy sok minden, amit ebben a könyvben olvas, hihetetlen. De Chomsky tudós; ebben a könyvben a tények vannak, és minden következtetést masszív bizonyítékok támasztanak alá (egyesekre hivatkozások láthatók a 103-105. oldalon).

Nagyon nehéz Chomsky társadalmi gondolkodásának a hatalmas áradását ilyen kis könyvbe tömöríteni. Más politikai könyveinek a jegyzékét, amelyek sokkal részletesebben tárgyalják az itt bemutatott témákat, a 102. oldalon találhatják.

Chomsky (és sok más érdekes előadó) beszélgetései és interjúi szalagjainak és leírásainak százai beszerezhetők: David Barsamian, 2129 Mapleton, Boulder CO 80304, 303/444-8788 (igény esetén ingyenes katalógus).

Arthur Naiman, Sandy Niemann

*A kiadó többek között valószínűleg Kissinger következő könyvére gondolt: H. A. Kissinger: Nuclear Weapons and Foreign Policy, New York, 1957.

Kissinger ebben a művében dolgozta ki a helyi háborúk koncepcióját, amely az USA külpolitikájának elméleti alapja volt 1957-től a vietnami háború végéig.

6. Délkelet-Ázsia beoltása

Az USA háborúi Indokinában ugyanannak az általános mintának felelnek meg. 1948-ra a külügyminisztérium egészen világosan felismerte, hogy a Viet Minh, a Ho Si Min által vezetett franciaellenes ellenállás Vietnam nemzeti mozgalma. De a Viet Minh nem ruházta át az irányítást a helyi oligarchiára. Előnyben részesítette a független fejlődést és figyelmen kívül hagyta a külföldi befektetők érdekeit.

Féltek, hogy a Viet Minh sikert arathat, amely esetben a „rothadás terjedni fog” és a „vírus megfertőzheti” a régiót, hogy a tervezők által éveken át használt nyelvet alkalmazzuk. (Néhány őrültet és tökfilkót kivéve, senki sem hódítástól félt – a sikeres fejlődés pozitív példájától féltek.)

Mit teszel, ha van egy vírusod? Először elpusztítod, aztán beoltod a potenciális áldozatokat, hogy a betegség ne terjedjen. Alapjában ez az USA stratégiája a harmadik világban.

Ha lehet, tanácsos a vírust a helyi hadsereggel kiirtatni a számodra. Ha az erre nem képes, akkor be kell küldened a saját erőidet. Ez költségesebb és csúnya, de néha meg kell tenned. Vietnam az egyike volt azoknak a helyeknek, ahol meg kellett tennünk.

Egészen az 1960-as évek végéig, az USA blokkolt minden próbálkozást a konfliktus politikai rendezésére, még a saigoni tábornokok által javasoltakat is. Ha lett volna politikai rendezés, haladás lehetett volna a befolyásunktól mentes sikeres fejlődés felé, ami elfogadhatatlan.

Ehelyett, tipikus latinamerikai stílusú terrorállamot létesítettünk Dél-Vietnamban, aláaknáztuk az egyetlen szabad választást Laosz történetében, mert a rossz oldal győzött, és megakadályoztuk a választásokat Vietnamban, mert nyilvánvaló volt, hogy ott is a rossz oldal győzne.

A Kennedy-kormány eszkalálta a Dél-Vietnam elleni támadást a masszív állami terrortól a nyílt agresszióig. Johnson hatalmas expedíciós erőt küldött Dél-Vietnam megtámadására és kiterjesztette a háborút egész Indokinára. Ez elpusztította a vírust, rendesen – Indokína szerencsés lesz, ha száz év alatt helyreáll.

Míg az USA irtotta a független fejlődés betegségét a forrásánál, Vietnamban, a terjedését is gátolta, támogatva Suharto hatalomátvételét Indonéziában, 1965-ben, a Fülöp-szigeti demokrácia megdöntését Ferdinand Marcos által 1972-ben, a rendkívüli állapotot Dél-Koreában és Tái-földön stb.

Suharto 1965-ös puccsát Indonéziában különösen üdvözölte a Nyugat, mert az elpusztította ott az egyetlen politikai tömegpártot. Ez magában foglalta mintegy 700 ezer, nagyrészt földtelen paraszt lemészárlását néhány hónap alatt – „a fény egy felvillanása Ázsiában”, mint a New York Times vezető gondolkodója, James Reston ujjongott, biztosítva az olvasóit arról, hogy az USA keze benne volt ebben a diadalban.

A Nyugat nagy örömmel üzletelt Indonézia új „mérsékelt” vezetőjével, mint a Christian Science Monitor leírta Suharto tábornokot, miután az lemosott némi vért a kezeiről – miközben holttestek további százezreit adta hozzá a korábbiakhoz, Kelet-Timoron és másutt. Ez a látványos tömeggyilkos „a szíve mélyén jóindulatú”, biztosít bennünket a londoni Economist, kétségkívül a nyugati korporációk iránti magatartására utalva.

Miután a vietnami háborút 1975-ben befejezték, az USA fő politikai célja a represszió és a szenvedés maximalizálása volt az erőszakunk által pusztított országokban. A kegyetlenség foka egészen megdöbbentő.

Amikor a mennonita egyház próbált ceruzákat küldeni Kambodzsába, a külügyminisztérium igyekezett ezt leállítani. Ugyanez volt a reakció, amikor az Oxfam tíz napenergiával működtetett szivattyút próbált küldeni. Ugyanez történt, amikor vallásos csoportok lapátokat próbáltak küldeni Laoszba, az amerikai bombázásokból maradt, nem felrobbant bombák kiásásához.

Amikor India 100 vízi bivalyt próbált küldeni Vietnamnak az amerikai támadások által elpusztított hatalmas csordák pótlásához – ebben a primitív országban a vízi bivaly trágyát, traktort, túlélést jelent – az USA az Élelem Békéért segély törlésével fenyegette. (Ezt Orwell elismeréssel nyugtázta volna.) A kegyetlenségnek semmilyen foka sem túl nagy a washingtoni szadisták számára. A művelt osztályok eleget tudnak, hogy ne nézzenek oda.

Vietnam kivéreztetése érdekében támogattuk a Vörös Kmert közvetve, a szövetségeseinken, Kínán és Tái-földön keresztül. A kambodzsaiaknak a vérükkel kellett fizetniük, hogy meggátolhassunk minden helyreállítást Vietnamban. A vietnamiakat meg kellett büntetni az ellenállásukért az amerikai erőszaknak.

Szemben azzal, amit gyakorlatilag mindenki – a bal- vagy a jobboldalon – állít, az USA elérte a fő céljait Indokinában. Vietnamot lerombolták. Nincs olyan veszély, hogy sikeres fejlődés fog mintát nyújtani más nemzeteknek a régióban.

Persze, ez nem volt teljes győzelem az USA számára. A nagyobb célunk az volt, hogy visszaállítsuk Indokinát az USA uralta globális rendszerbe, és ezt még nem értük el.

De az alapvető célunk – a döntő, amely igazán számít – a vírus elpusztítása volt, és ezt elértük. Vietnam tönkrement, és az USA mindent megtesz, amire képes, hogy ilyen állapotban tartsa. 1991 októberében az USA még egyszer elvetette a szövetségeseinek az ellenvetéseit Európában és Japánban, és megújította az embargót és a szankciókat Vietnam ellen. A harmadik világnak tanulnia kell, hogy senki ne merje felemelni a fejét. A globális kényszerítő könyörtelenül üldözni fogja azokat, akik elkövetik ezt a kimondhatatlan bűnt.

7. Az Öböl-háború

Az Öböl-háború ugyanazokat az irányelveket illusztrálja, mint világosan látjuk, ha lerántjuk a propaganda leplét.

Amikor Irak 1990 augusztusában megtámadta Kuvaitot, az ENSZ Biztonsági Tanácsa azonnal elítélte Irakot és súlyos szankciókat vetett ki rá. Miért volt az ENSZ reakciója ilyen azonnali és példátlanul szigorú? Az USA kormánya által gyártott szövetségnek szabványos válasza volt erre.

Először, azt mondták nekünk, hogy Irak agressziója egyedülálló bűn, amely rászolgál az egyedülállóan kemény reakcióra. „Amerika ott áll, ahol mindig is állt – szemben az agresszióval, szemben azokkal, akik erőt használnak a törvény uralmának kiküszöbölésére” – így tájékoztatott minket Bush elnök, Panama lerohanója és az egyetlen államfő, akit a Világbíróság elítélt „erő törvénytelen alkalmazásáért” (a Bíróság ítéletében az USA Nicaragua elleni támadása miatt). A média és a művelt osztályok kötelességszerűen ismételték a sorokat, amelyeket a Vezetőjük betűzött a számukra, áhítatba roskadva a magas elveinek a nagyszerűsége előtt.

Másodszor, éppen ezek a tekintélyek litániát mondtak arról, hogy az ENSZ végre úgy működik, ahogyan tervezték. Azt állították, hogy ez lehetetlen volt a hidegháború vége előtt, amikor az ENSZ-t hatástalanította a szovjet züllesztés és a harmadik világ harsány nyugatellenes retorikája.

Ezek az állítások az alaposabb vizsgálat egy pillanatát sem viselik el. Az USA semmilyen magas elvet sem védelmezett az Öbölben, és bármely más állam sem. A Szaddam Husszeinnek adott példátlan válasz oka nem az ő brutális agressziója volt, hanem az, hogy a rossz lábujjakra lépett.

Szaddam Husszein gyilkos gengszter – pontosan olyan, amilyen az Öböl-háború előtt volt, amikor a barátunk és kedvezményezett kereskedelmi partnerünk volt. A Kuvait elleni inváziója bizonyosan atrocitás volt, de még jócskán az USA és szövetségesei által elkövetett sok hasonló bűn tartományán belül, és közel sem olyan borzasztó, mint közülük némelyek. Például, Indonézia megtámadása és Kelet-Timor annexálása közel népirtási arányokat ért el, hála az USA és szövetségesei döntő támogatásának. A 700 ezres lakosságnak talán a negyedét ölték meg. Ez a mészárlás a lakossághoz arányítva felülmúlja Pol Potét ugyanazokban az években.

Az akkori követünk az ENSZ-nél (most szenátor New Yorkból), Daniel Moynihan magyarázta az ENSZ-ben elért eredményét Kelet-Timort illetően: „Az Egyesült Államok a dolgok olyan fordulatát kívánta, amilyenek megtörténtek, és ennek a megvalósításán dolgozott. A Külügyminisztérium azt kívánta, hogy az ENSZ teljesen hatástalannak bizonyuljon minden intézkedésében. Ezt a feladatot nekem adták és én nem jelentéktelen sikerrel hajtottam végre.”

Az ausztrál külügyminiszter indokolta országa belenyugvását Kelet-Timor megtámadásába és annexiójába (és Ausztrália részvételét Indonéziával Timor gazdag olajtartalékainak rablásában), egyszerűen azt mondva, hogy „a világ jócskán igazságtalan hely, teleszórva az erőszakos szerzés példáival”. Amikor azonban Irak megtámadta Kuvaitot, a kormánya zengő nyilatkozatot bocsájtott ki arról, hogy a „nagy országok nem támadhatják meg a kis szomszédjaikat és nem vihetik ezt el szárazon”. A cinizmus semmilyen csúcsai sem zavarják a nyugati moralisták lelki nyugalmát.

Ami az ENSZ végül a tervezettnek megfelelő működését illeti, a tények világosak, de abszolút elzártak a politikai korrektség őrei által, akik vaskézzel ellenőrzik a kifejezés eszközeit. Az ENSZ-t sok éven át blokkolták a nagyhatalmak, elsősorban az Egyesült Államok – nem a Szovjetunió vagy a harmadik világ. 1970 óta az USA messze több BT-határozatot vétózott meg, mint bármely más ország (Britannia a második, Franciaország a távoli harmadik és a Szovjetunió a negyedik).

A működésünk a Közgyűlésben hasonló. A harmadik világ „harsány nyugatellenes retorikájáról” pedig kiderül, hogy az csak felhívás a nemzetközi jog betartására, egy szánalmasan gyenge gát az erősek rablásai ellen.

Az ENSZ azért volt képes válaszolni Irak agressziójára, mert az Egyesült Államok megengedte neki. Az ENSZ szankcióinak a példátlan szigora az intenzív amerikai nyomás és fenyegetések eredménye volt. A szankciók hatékonyságának rendkívül jó esélye volt a keménységük miatt és azért, mert a szokásos szankció-sértők – az USA, Britannia és Franciaország – betartották volna ezeket a változatosság kedvéért.

De még a szankciók megengedése után is, az USA azonnal lépett, hogy kizárja a diplomáciai változatot, hatalmas katonai erőt küldve az Öbölbe. Csatlakozott hozzá Britannia és támogatták az Öböl olajállamait uraló családi diktatúrák, míg mások csak névlegesen vettek részt.

Egy kisebb, elrettentő erőt ott lehetett volna tartani elég sokáig ahhoz, hogy a szankcióknak jelentős hatása legyen; egy félmilliós hadsereget nem. A gyors katonai felvonulás célja annak a veszélynek az elhárítása volt, hogy Irakot békés eszközökkel lehessen kiszorítani Kuvaitból.

Miért volt ily kevéssé vonzó a diplomáciai megoldás? Néhány héten belül Kuvait augusztus 2.-i megtámadása után egy lehetséges politikai rendezés alapvonásai világossá válóban voltak. Az Irak Kuvaitból való kivonulására felhívó 660-as BT-határozat a határkérdések egyidejű tárgyalásáról is szólt. Augusztus közepére a National Security Council (az USA nemzetbiztonsági tanácsa) ebben az összefüggésben vizsgált egy iraki javaslatot a Kuvaitból való kivonulásra.

Úgy tűnik, hogy két kérdés volt: először, az iraki kijárat az Öbölhöz, amely kiterjedt volna két, Britannia birodalmi rendezésében (ami Irakot gyakorlatilag tenger nélkül hagyta) Kuvaitnak rendelt lakatlan, iszapos lapály bérlésére vagy más ellenőrzésére; másodszor, egy rendezetlen határon két mérfölddel Kuvaitba átnyúló olajmező feletti vita megoldása.

Az USA kereken elutasította a javaslatot vagy bármilyen tárgyalást. Augusztus 22.-én a nélkül, hogy feltárta volna e tényeket az iraki kezdeményezésről (amelyeket kétségtelenül ismert), a New York Times jelentette, hogy a Bush-kormány elhatározott blokkolni a „diplomáciai utat”, félve attól, hogy az így nagyon is „hatástalaníthatja a válságot”. (Az alapvető tényeket egy héttel később közzé tette a Long Island-i Newsday napilap, de a média jórészt tartotta a csendet.)

Az amerikai tisztviselők által 1991. január 2.-án kibocsájtott, a bombázás előtti utolsó ismert ajánlat Kuvaitból való teljes iraki visszavonulásra hívott fel. Nem nyilatkozott a határokról, de más „kapcsolódó” kérdésekre vonatkozó, nem meghatározott egyezményekkel összefüggésben tették, mint: tömegpusztító fegyverek a régióban és az izraeli-arab konfliktus.

Az utóbbi kérdések tartalmazzák Dél-Libanon törvénytelen izraeli megszállását. Ez sérti az 1978. márciusi, 425-ös BT-határozatot, amely a megtámadott területről való azonnali és feltétel nélküli kivonulásra szólított fel. Az USA válasza az volt, hogy ebben nem lesz diplomácia. A média a Newsday kivételével elnyomta a tényeket, miközben dicsérte Bush magas elveit.

AZ USA elutasította a „kapcsolódó” kérdések megfontolását, mert ellenezte a diplomáciát az összes „kapcsolódó” kérdésekben. Ezt hónapokkal Irak kuvaiti inváziója előtt világossá tették, amikor az USA visszautasította Irak tárgyalási ajánlatát a tömegpusztító fegyverekről. Az ajánlatban Irak javasolta az összes ilyen vegyi és biológiai fegyver megsemmisítését, ha a régió más országai is megsemmisítik a tömegpusztító fegyvereiket.

Szaddam Husszein akkor Bush barátja és szövetségese volt, így eligazító választ kapott. Washington üdvözölte Irak javaslatát a saját fegyverei megsemmisítésére, de nem akarta ezt „más kérdésekhez vagy fegyverrendszerekhez” kötni.

Nem említettek „más fegyverrendszereket” és ennek oka volt. Izrael nemcsak vegyi és biológiai fegyverekkel rendelkezett, hanem egyedüli közelkeleti országként nukleáris fegyverekkel (valószínűleg mintegy kétszázzal) is. De az „izraeli nukleáris fegyverek” olyan fogalom, amelyet semmilyen hivatalos USA kormányforrás nem írhat le vagy ejthet ki. Ez kérdést tenne fel arról, hogy miért nem törvénytelen minden segély Izraelnek, mivel a külföldi segélyekre vonatkozó 1977. évi törvény tiltja minden olyan ország pénzelését, amely titokban nukleáris fegyvereket fejleszt.

Irak megtámadásától függetlenül, az USA mindig blokkolt a Közel-Keleten minden olyan „békefolyamatot”, amely kiterjedt a palesztin önrendelkezési jog elismerésére vagy arról tartott nemzetközi konferenciára. Az USA 20 éven át gyakorlatilag egyedül volt az ilyen álláspontjával. Az ENSZ szavazásai rendszeres éves mintát jeleznek; 1990 decemberében, az Öböl-válság kellős közepén újra szavaztak ilyen nemzetközi konferenciáról 144-2 arányban (USA és Izrael). Ennek semmi köze Irakhoz és Kuvaithoz.

Az USA hajthatatlanul elutasította az iraki agressziónak a nemzetközi jog előírta békés eszközökkel való visszafordítását. Ehelyett előnyben részesítette a diplomácia elkerülését és a konfliktusnak az erőszak arénájára korlátozását, amelyben egy visszarettentéssel nem találkozó szuperhatalomnak felül kell kerekednie egy harmadikvilág-beli ellenfélen.

Mint már tárgyaltuk, az USA rendszeresen hajt végre vagy támogat agressziót, még messze bűnösebb esetekben is, mint Irak Kuvait elleni támadása. Csak a legelkötelezettebb komisszár tévedhet a megértésében ezeknek a tényeknek, vagy a ténynek, hogy abban a ritka esetben, amikor az USA egy kliense vagy szövetségese valamilyen törvénytelen cselekedetét ellenzi, teljesen boldog a „kapcsolattal”.

Vegyük Namíbia délafrikai megszállását, amelyet az 1960-as években a Világbíróság és az ENSZ törvénytelennek nyilvánított. Az USA éveken át „nyugodt diplomáciát” és „konstruktív elkötelezettséget” tanúsított, és olyan rendezést segített, amely Dél-Afrikának gazdag jutalmat adott (benne Namíbia fő kikötőjét) az agressziójáért és atrocitásaiért, a karibi térségre terjedő „kapcsolattal” és üdvözölt előnyökkel a nemzetközi üzleti érdekek számára.

A kubai erőket, amelyek a Namíbiával szomszédos Angolát védték a délafrikai támadástól, visszavonták. Nagyon úgy, mint Nicaraguában az 1987. évi „békeegyezmények” után, az USA továbbra is támogatta az általa és szövetségesei (Dél-Afrika és Zaire) által segített terrorista hadsereget és előkészíti a talajt egy 1972 Nicaragua stílusú „demokratikus választáshoz”, amelyben az emberek a gazdasági fojtogatás és terrorista támadás fenyegetése alatt mennek szavazni, ha rosszul választanának.

Közben, Dél-Afrika rabolta és pusztította Namíbiát és a szomszédjai elleni erőszak bázisául használta. Csak a Reagan-Bush években (1980-1988) a délafrikai erőszak mintegy 60 milliárd USD kárt okozott és több mint másfél millió embert ölt meg a szomszédos országokban (Namíbián és Dél-Afrikán kívül). De a komisszárius osztály nem volt képes látni ezeket a tényeket, és üdvözölte George Bush elveinek bámulatos kirakatát, amint ellenezte a „kapcsolatot” – ha valaki a mi lábunkra lép.

Általánosabban, a „kapcsolat” ellenzése alig több, mint a diplomácia elutasítása, amely mindig szélesebb témakört ölel fel. Kuvait esetében az USA pozíciója különösen gyenge volt. Miután Szaddam Husszein kilépett a sorból, a Bush-kormány követelte Irak agressziós képességének a felszámolását (korrekt álláspont, szemben Szaddam agressziójának és atrocitásainak korábbi támogatásával) és a biztonságot szavatoló regionális rendezésre hívott fel.

Nos, ez a kapcsolat. Az egyszerű tény: az USA attól félt, hogy a diplomácia „hatástalaníthatja a válságot”, és ezért blokkolta a diplomáciás „kapcsolatot” a háború előkészítésének minden lépésénél.

A diplomáciát elutasítva, az USA az Öbölben elérte a főbb céljait. Minket az érdekelt, hogy a Közel-Kelet összehasonlíthatatlan energiaforrásai az ellenőrzésünk alatt maradjanak, és a belőlük termelt hatalmas profitok segítsék támogatni az USA és a brit kliense gazdaságát.

Az USA az uralkodó pozícióját is megerősítette és tanította a leckét, hogy a világot erővel kell kormányozni. E célokat elérve, Washington tovább haladt a „stabilitás” fenntartása felé, kizárva a demokratikus változás minden veszélyét az Öböl-diktatúrákban és hallgatólagos támogatást nyújtva Szaddam Husszeinnek, amikor az szétzúzta a síták népi felkelését délen, néhány mérföldnyire az USA állásaitól, majd a kurdokat északon.

De a Bush-kormányzatnak még nem sikerült elérnie azt, amit a szóvivője a New York Times-nál, Thomas Friedman fő diplomáciai tudósító úgy hív, hogy „minden világok legjobbika: vasöklű junta Szaddam Husszein nélkül”. Ez – írja Friedman – visszatérés lenne a boldog napokhoz, amikor Szaddam „vasökle…összetartotta Irakot, nagyban az amerikai szövetségesek, Törökország és Szaúdi Arábia megelégedésére,” nem beszélve a főnökről Washingtonban. A jelenlegi helyzet az Öbölben tükrözi annak a szuperhatalomnak a prioritásait, amelynek a kezében voltak az összes kártyák. Ez még egy elcsépelt igazság, amelynek láthatatlannak kell maradnia a hit őrzői számára.

(Ford. Szende Gy.)

ChomskyHU-16

Agymosás otthon

2. Háború (bizonyos) kábítószerek ellen

Az eltűnő Gonosz Birodalma egyik helyettesítője a latinamerikai kábítószer-csempészet fenyegetése. Az elnök 1989. szeptember elején nagy kormányzati média-villámháborút indított. Abban a hónapban az AP táviratai több történetet hordoztak a kábítószerekről, mint Latin Amerikáról, Ázsiáról, a Közel-Keletről és Afrikáról együttvéve. Ha a TV-t nézted, minden hírprogram nagy része arról szólt, hogyan pusztítják a kábítószerek a társadalmunkat, válnak a legnagyobb fenyegetéssé a létezésünkre stb.

A hatás a közvéleményre azonnali volt. Amikor Bush győzött az 1988-as választásokon, az emberek szerint az ország legnagyobb problémája a költségvetési deficit volt. A kábítószereket csak 3% említette. A médiablitz után a költségvetés miatti aggodalom lezuhant és a kábítószerek miatti 40-45%-ra ugrott, ami nagyon szokatlan egy nyitott kérdés esetén (amikor nem utalnak specifikus válaszokra).

Most, ha egyes kliens államok arra panaszkodnak, hogy az USA kormánya nem küld nekik elég pénzt, már nem azt mondják, hogy „az oroszok megállításához kell”, hanem, hogy „a kábítószer-csempészet megállításához kell”. Mint a szovjet fenyegetés, ez az ellenség is jó indokot ad az USA katonai jelenlétére, ahol lázadó aktivitás vagy egyéb nyugtalanság van.

Így nemzetközileg a „kábítószer elleni háború” leplezi a beavatkozást. Belföldön kevés köze van a kábítószerekhez, de sok a lakosság figyelmének eltereléséhez, az elnyomás fokozásához a városokban és a polgári szabadságjogok elleni támadások támogatásához.

Nem arról van szó, hogy a „visszaélés az anyaggal” ne lenne komoly probléma. A kábítószer elleni háború indításának idején a dohányzás okozta halálesetek számát évi 300 ezerre becsülték, az alkohol által okozottakét 100 ezerre. De a Bush-kormány nem ezeket a kábítószereket vette célba. Az illegális kábítószerek ellen lépett fel, amelyek sokkal kevesebb halált okoztak, valamivel többet évi 3500-nál a hivatalos adatok szerint. Az ezek elleni fellépés egyik oka az volt, hogy a használatuk néhány év óta már csökkent, így a Bush-kormány biztonsággal számíthatott arra, hogy a háborújuknak „sikerülni fog” csökkenteni a kábítószerek használatát.

A kormány a marijuanát is célba vette, amely a 60 millió felhasználó között egyáltalán nem okozott ismert haláleseteket. Ténylegesen a támadása súlyosbította a kábítószer-problémát: sok marijuanahasználó erről a viszonylag ártalmatlan szerről olyan veszélyesebbekre tért át, mint a kokain, amelyet könnyebb elrejteni.

Éppen amikor a kábítószer elleni háborút nagy harsonázással elindították 1989 szeptemberében, az US Kereskedelmi Képviselő (Trade Representative USTR) panel meghallgatást tartott Washingtonban, megvizsgálva egy dohányipari igényt, hogy az USA vezessen be szankciókat Thailand ellen, bosszúból az amerikai dohányimport és reklám korlátozására irányuló erőfeszítéseiért. Az USA kormány ilyen akciói már lenyomták ezt a halálos narkotikumot a fogyasztók torkán Japánban, Dél-Koreában és Taivanon, a fentebb jelzett humán költségekkel.

Az USA főügyésze, Everett Koop tanúsította az USTR panelen, hogy „amikor mi közbenjárunk külföldi kormányoknál a kokain áramlásának megállításáért, a képmutatás csúcsa az USA részéről a dohány exportálása”. Hozzátette: „évek múltán a nemzetünk visszatekint a szabadkereskedelmi politika ilyen alkalmazására és azt botrányosnak találja”.

Thai tanúk is tiltakoztak, előre jelezve, hogy az USA szankcióinak a következménye a dohányzás kormányuk dohányellenes kampánya által elért csökkenésének a visszafordulása lesz. Válaszolva az amerikai dohánytársaságok állítására, hogy a termékük a legjobb a világon, az egyik thai tanú ezt mondta: „Az Arany Háromszögben a mienk a legjobb termékek némelyike, de sosem kérjük, hogy az ilyen termékeket a szabad kereskedelem elve szabályozza. Ténylegesen visszaszorítjuk ezeket.” Kritikusok emlékeztetnek a 150 évvel ezelőtti Ópiumháborúra, amikor a brit kormány kényszerítette Kínát az ajtói megnyitására a brit Indiából származó ópium előtt, szenteskedve, emlegetve a szabad kereskedelem erényeit, miközben nagy méretű kábítószer-fogyasztást kényszerített Kínára.

Itt van a nap legnagyobb drogsztorija. Képzeljék el a sikoltó címeket: „Az USA kormánya a világ vezető drogterjesztője.” Ezzel biztosan kapkodnák az újságokat. De a sztori gyakorlatilag észrevétlen maradt, és a nyilvánvaló következtetések teljesen elmaradtak.

A kábítószer-probléma egy másik aspektusa, amely szintén kevés figyelmet kapott, az USA kormányának a vezető szerepe a drogüzérkedésben a II. világháború óta. Ez részben akkor történt, amikor az USA a háború után hozzálátott az antifasiszta ellenállás aláásásához és a munkásmozgalom fontos célponttá vált.

Franciaországban, a munkásmozgalom politikai erejének és befolyásának a veszélyét fokozták a lépései a fegyverek áramlásának akadályozására a francia erők részére, amelyek a korábbi vietnami gyarmatuk visszahódítására törekedtek, az USA segítségével. A CIA vállalkozott a francia munkásmozgalom gyengítésére és megosztására, az amerikai szakszervezeti vezetők segítségével, akik egészen büszkék voltak a szerepükre.

A feladat sztrájktörőket és verőlegényeket igényelt. A nyilvánvaló szolgáltatójuk a maffia volt. Ők természetesen ezt a munkát nem csak a szórakozás kedvéért vállalták. Hasznot akartak az erőfeszítéseikért. És meg is kapták: felújíthatták a heroinüzletüket, amelyet a fasiszta kormányok megakadályoztak. Az 1960-as évekig a hírhedt „francia kapcsolat” uralta a drogkereskedelmet.

Addigra a kábítószer-kereskedelem központja Indokinába, különösen Laoszba és Thaiföldre tolódott. Ez is egy CIA-művelet mellékterméke volt: az ezekben az országokban egy CIA zsoldos hadsereg által vívott „titkos háborúé”. Ők is fizetséget vártak a hozzájárulásukért. Később, amint a CIA aktivitása Pakisztánba és Afganisztánba tolódott, a drogüzlet ott virágzott.

A Nicaragua elleni titkos háború is injekciót adott a drogüzéreknek a régióban, mivel a CIA illegális légi fegyverszállítása az USA zsoldos erőinek könnyű módot adott a kábítószerek szállítására visszaúton az USA-ba, néha az USA Légierő bázisain keresztül, az üzérek beszámolói szerint.

A szoros összefüggés a drogüzlet és a nemzetközi terrorizmus között (amelyet néha „felkelés-elhárításnak”, „kis intenzitású konfliktusnak” vagy valamilyen más szépítésnek neveznek) nem meglepő. A titkos műveletekhez sok, nem kimutatható pénz kell, és bűnöző végrehajtók. A többi már megy.

3. A háború béke.
A szabadság szolgaság.
A tudatlanság erő.

A politikai beszéd kifejezései tipikusan kettős jelentésűek. Az egyik a szótári jelentés, a másik pedig a hatalom szolgálatában hasznos, doktrinális jelentés.

Vegyük a demokráciát. A megszokott jelentés szerint egy társadalom annyira demokratikus, amennyire az emberek jelentős módon részt tudnak venni az ügyeik intézésében. De a demokrácia doktrinális jelentése más: Olyan rendszerre vonatkozik, amelyben a döntéseket az üzleti közösség szektorai és a rokon elitek hozzák. A közönségnek csak az „akció nézőinek” kell lenniük, nem „résztvevőknek”, mint a vezető demokrata teoretikusok (a jelen esetben Walter Lippmann) megmagyarázták. Nekik megengedik a jobbjaik döntéseinek a ratifikálását, egyikük vagy másikuk támogatását, de nem árthatják bele magukat olyan ügyekbe, mint a közpolitika, amelyekhez semmi közük.

Ha a közönség szegmensei felhagynak az apátiájukkal, szervezkedni kezdenek és belépnek a nyilvános arénába, az nem demokrácia. Inkább a demokrácia válsága a megfelelő technikai szóhasználattal, fenyegetés, amelyet így vagy úgy le kell küzdeni: El Salvadorban halálbrigádokkal, otthon finomabb és közvetettebb eszközökkel.

Vagy vegyük a szabad vállalkozást, egy kifejezést, amely a gyakorlatban a közfinanszírozás és a magánprofit rendszerét jelenti, masszív kormányzati beavatkozással a gazdaságba, hogy jóléti államot tartsanak fenn a gazdagok számára. Tény, hogy az elfogadott használatban, bármely, a „szabad” szót tartalmazó kifejezés jelentése valószínűen valami ellentéte a tényleges jelentésének.

Vagy vegyük az agresszió elleni védekezést, egy kifejezést, amelyet előre jelezhetően úgy használnak, hogy az agresszióra vonatkozzon. Amikor, az 1960-as évek elején az USA megtámadta Dél-Vietnamot, Adlai Stevenson, a liberális hős (mások között) megmagyarázta, hogy mi Dél-Vietnamot védelmezzük a „belső agressziótól”, azaz a délvietnami parasztok agressziójától az USA légierő és az USA által működtetett zsoldos hadsereg ellen, amely a házaikból koncentrációs táborokba hajtja őket, ahol meg lehet őket „védeni” a déli gerilláktól. Tény, hogy ezek a parasztok készségesen támogatták a gerillákat, míg az USA-kliens rezsim üres héj volt, mint minden oldalon elismerték.

A doktrinális rendszer olyan nagyszerűen felnőtt a feladatához, hogy mára, 30 évvel később a puszta gondolat, hogy az USA megtámadta Dél-Vietnamot, a mainstream médiában nem említhető, sőt nem is gondolható. A háború lényeges kérdései ennek megfelelően most túl vannak a vita bármely lehetőségén. A politikai korrektség (az igazi PC) őrei egészen büszkék lehetnek egy olyan eredményre, amelyet nehéz lenne lemásolni egy jól működtetett totalitárius államban is.

Vagy vegyük a békefolyamat kifejezést. A naivak azt hihetik, hogy ez békére törekvő erőfeszítésekre vonatkozik. E jelentés alatt, azt mondanánk, hogy a békefolyamat a Közel-Keleten például kiterjed egy teljes békeszerződés felkínálására Izraelnek Szadat egyiptomi elnök részéről, 1971-ben, a gyakorlatilag az egész világ által támogatott vonal mentén, beleértve az USA hivatalos politikáját is; a Biztonsági Tanácsnak a nagyobb arab államok által előterjesztett és a PLO által támogatott 1976. januári határozatára, amely az arab-izraeli konfliktus kétállami rendezésére hívott fel egy közel egyetemes nemzetközi egyetértés feltételeivel; a PLO javaslataira az 1980-as években tárgyalásokra Izraellel a kölcsönös elismerésről; és évenkénti szavazásokra az ENSZ Közgyűlésén, legutóbb 1990 decemberében (144-2 arány), felhívással nemzetközi konferenciára az izraeli-arab problémáról stb.

De a kitanultak értik, hogy ezek az erőfeszítések nem képezik a békefolyamat részét. Ennek az az oka, hogy PC jelentésében a békefolyamat arra vonatkozik, amit az USA kormánya tesz: az említett esetekben a békére irányuló nemzetközi erőfeszítések blokkolására. Az említett esetek nem esnek a békefolyamat fogalmába, mert az USA támogatta Izraelt Szadat javaslatának elutasításában, megvétózta a Biztonsági Tanács határozatát, ellenezte a PLO és Izrael tárgyalásait és kölcsönös elismerését, és rendszeresen csatlakozik Izraelhez, ellenezve és vétózva minden kísérletet egy békés, diplomáciai rendezésre az ENSZ-ben vagy másutt.

A békefolyamat az USA kezdeményezéseire korlátozódik, amelyek az USA által meghatározott, egyoldalú rendezésre hívnak fel, a palesztin nemzeti jogok elismerése nélkül. Ez így működik. Akik nem rendelkeznek ezzel a szakértelemmel, válasszanak más foglalkozást.

Van sok más példa. Vegyük a különérdek kifejezést. Az 1980-as évek jól olajozott republikánus PR-rendszerei visszatérően azzal vádolták a demokratákat, hogy ők a különérdekek pártja: a nőké, a dolgozóké, az öregeké, a fiataloké, a farmereké, röviden az általános lakosságé. A lakosságnak csak egy szektorát nem sorolták a különérdekhez: a vállalatokat és általában az üzletet. Ennek van értelme. A PC beszédmódban az ő (külön) érdekeik képezik a nemzeti érdeket, amely előtt mindenkinek meg kell hajolnia.

A demokraták panaszosan ellenvetették, hogy ők nem a különérdekek pártja: ők is nemzeti érdeket szolgálnak. Ez igaz volt, de a problémájuk a republikánus ellenfeleik céltudatos osztálytudatának a nélkülözése volt. Ez utóbbiak nem tévesztik el a szerepüket a társadalom tulajdonosainak és menedzsereinek képviselőiként, akik kemény osztályharcot vívnak a közönséges lakossággal, gyakran vulgármarxista retorikát és fogalmakat alkalmazva, álhazafias hisztériához, félelemkeltéshez és terrorhoz, a nagy vezetők iránti áhítathoz és a nép ellenőrzésének más szabványos eszközeihez folyamodva. A demokraták elkötelezettségei kevésbé világosak, ezért a propagandaháborúkban ők kevésbé hatékonyak.

Végül, vegyük a konzervatív kifejezést, amely a gazdaságba és a társadalmi életbe masszívan beavatkozó, erős állam híveinek jelzőjévé vált. Ők pártolják a hatalmas állami kiadásokat, a protekcionista intézkedések és a piaci kockázatok elleni biztosítás háború utáni csúcsát, szűkítve az egyéni szabadságjogokat a törvényhozáson és a bírósági összetételek manipulálásán keresztül, védelmezve a Szent Államot az irreveláns állampolgárok illetéktelen ellenőrzésétől – röviden, a hagyományos konzervativizmus pontos ellentétéről van szó. Ők elkötelezettek az „országot birtokló emberek” iránt, akiknek „azt kormányoznia kell”, John Jay alapító atya szavaival.

Mindez valóban nem olyan nehéz, ha valaki megérti a szabályokat.

Hogy értelme legyen a politikai beszédnek, aktuális fordítást kell adni az angolhoz, dekódolni a média, az egyetemi társadalomtudósok és általában a világi papság kettős beszédét. Ennek az utóbbinak a feladata világos: lehetetlenné tenni a szavak megtalálását, amelyekkel koherens módon lehetne beszélni a humán jelentőségű kérdésekről. Akkor aztán biztosak lehetünk abban, hogy nem sok lesz érthető abból, hogyan működik a társadalmunk és mi történik a világban – ez nagy hozzájárulás a demokráciához, a szó PC értelmében.

8. Az Irán/kontra eltitkolás

Az Irán/kontra történet fő elemei jól ismertek voltak jóval az 1986-os feltárásuk előtt, kivéve egy tényt: hogy a fegyvereladások Iránnak Izraelen keresztül és az Ollie North fehérházi irodájából irányított, illegális kontra háború összefüggtek.

A fegyverszállítások Iránnak Izraelen át nem 1985-ben kezdődtek, amikor a kongresszusi vizsgálat és a különleges ügyész nekiláttak az ügynek. Majdnem azonnal a sah 1979-es bukása után kezdődtek. 1982-re közismert volt, hogy a fegyverek nagy részét Iránnak Izrael szállítja – ez olvasható volt a New York Times címoldalán.

1982 februárjában a fő izraeli személyek, akiknek a neve később előfordult az Irán/kontra meghallgatásokban, megjelentek a BBC TV-ben és leírták, hogyan segítettek megszervezni a fegyverek áramlását a Khomeini-rezsimnek. 1982 októberében Izrael követe az USA-ban nyilvánosan kijelentette, hogy Izrael fegyvereket küld a Khomeini-rezsimnek „az USA közreműködésével…majdnem a legfelsőbb szinten”. Az érintett magas rangú izraeli tisztviselők az okot is megadták: kapcsolatot teremteni az iráni hadsereg elemeivel, akik megdönthetik a rezsimet, visszaállítva a sah idejében uralkodott rendet; normális műveleti eljárás.

Ami a kontra háborút illeti, az illegális North-CIA műveletek alaptényei 1985-re ismertek voltak (az ügy kipattanása előtt egy éven át, amióta egy amerikai szállító gépet lelőttek és elfogtak egy USA ügynököt, Eugene Hasenfust). A média egyszerűen nem nézett oda.

Végül mi indította el az Irán/kontra botrányt? Ez akkor történt, amikor már lehetetlenné vált tovább elhallgatni. Amikor Hasenfust lelőtték Nicaraguában, miközben fegyvereket repített a kontráknak a CIA megbízásából, és a libanoni sajtó jelentette, hogy az USA nemzetbiztonsági tanácsadója Teheránban bibliákat és csokoládétortákat osztogat, a történetet nem lehetett eltakarva tartani. Ezután felszínre került a kapcsolat a két jól ismert történet között.

Mi aztán a következő fázisba léptünk, ez a kár szabályozása. Erről szólt a folytatás.

9. Kelet-Európa kilátásai

Kelet-Európában, az eseményekben figyelemre méltó volt, hogy a birodalmi hatalom egyszerűen kivonult. Az SzSzSzR nem csak megengedte a népi mozgalmakat, de ténylegesen ösztönözte azokat. Erre kevés történelmi precedens van.

Ez nem azért történt, mert a szovjetek olyan jó fiuk – belső szükségességek mozgatták őket. De megtörtént, és ennek következtében Kelet-Európában a népi mozgalmaknak távolról sem kellett semmi olyannal szembe kerülni, amilyennel a mi térfelünkön kellett volna. A salvadori jezsuiták lapja pontosan rámutatott arra, hogy az ő országukban Vaclav Havelt (a korábbi politikai foglyot, aki Csehszlovákia elnöke lett) nem zárták volna börtönbe – valahol az út szélén hagyták volna, darabokra szaggatva.

A SZU még bocsánatot is kért az erőszak korábbi használatáért, és ez is példátlan. Mivel az oroszok elismerték, hogy Afganisztán megtámadása bűn volt, amely sértette a nemzetközi jogot, az amerikai sajtó megállapította, hogy végre csatlakoztak a civilizált világhoz. Ez egy érdekes reakció. Képzeljék el, hogy valaki az USA médiában azt javasolja, hogy talán az USA-nak a Kreml erkölcsi szintjére kellene emelkednie és elismernie, hogy a Vietnam, Laosz és Kambodzsa elleni támadásai sértették a nemzetközi jogot.

Az egyetlen ország Kelet-Európában, ahol jelentős erőszak volt a zsarnokság összeomlásakor, éppen az volt, amelyben a szovjetek befolyása a legkisebb volt és a mienk a legnagyobb: Románia. Nicolae Ceausescu, Románia diktátora Angliába látogatott és királyi fogadtatásban részesült. Az Egyesült Államok kedvezményezett nemzetnek szóló kezelést, kereskedelmi kedvezményeket és hasonlókat adott neki.

Ceausescu éppen olyan brutális és őrült volt, mint később, de mivel jórészt kivonult a Varsói Szerződésből és valamelyest független irányt követett, úgy éreztük, hogy részben a mi oldalunkon volt a nemzetközi harcban. (Mi a függetlenség mellett állunk, ha az mások birodalmaiban érvényesül, nem a sajátunkban.)

Kelet-Európában, másutt a felkelések figyelemre méltóan békések voltak. Volt némi represszió, de történelmileg 1989 egyedülálló volt. Nem ismerek más olyan esetet, amely közel ilyen lett volna.

Azt hiszem, hogy Kelet-Európa kilátásai elég sötétek. A Nyugatnak erre terve van: nagy részét a harmadik világ új, könnyen kizsákmányolható részévé akarják tenni.

Nyugat- és Kelet-Európa között egyfajta gyarmati viszony volt; valójában ennek az orosz blokkolása volt a hidegháború egyik oka. Ezt most visszaállítják, és komoly konfliktus van abban, ki nyeri a versenyt a rablásért és a kizsákmányolásért. A Németország vezette Nyugat-Európa lesz az (jelenleg vezet) vagy Japán (oldalt várakozik, nézve, mennyire jók a profitok), vagy az Egyesült Államok (próbálva bekapcsolódni)?

Sok erőforrás szerezhető meg és olcsó munkaerő szerelő üzemekhez. De először rájuk kell ültetni a kapitalista modellt. Mi nem fogadjuk ezt el a magunk számára – de a harmadik világban ragaszkodunk hozzá. Ez az IMF rendszere. Ha el tudjuk fogadtatni velük, nagyon könnyen kizsákmányolhatók lesznek és új szerepükhöz fognak idomulni, mint valamilyenfajta Brazília vagy Mexikó.

Kelet-Európa sok tekintetben vonzóbb a befektetőknek, mint Latin Amerika. Ennek az az egyik oka, hogy a lakosság fehér és kékszemű, és ezért könnyebben kezelhető a befektetők számára, akik olyan, mélyen rasszista társadalmakból jönnek, mint Nyugat-Európa és az Egyesült Államok.

Jelentősebb, hogy Kelet-Európának sokkal magasabb általános egészségügyi és oktatási normái vannak, mint Latin Amerikának, amely – a vagyon és a privilégium elszigetelt szektorait kivéve - teljesen katasztrófaterület. E vonatkozásban a néhány kivétel egyike Kuba, amely megközelíti az egészségügy és a kultúra nyugati normáit, de a kilátásai nagyon rosszak.

A Kelet-Európa és Latin Amerika közti diszparitás egyik oka az állami terror sokkal magasabb szintje az utóbbiban a sztálini évek után. A második ok a gazdasági politika.

Az USA hírszerzése szerint a Szovjetunió az 1970-es években mintegy 80 milliárd dollárt ömlesztett Kelet-Európába. Latin Amerikában a helyzet egészen más. 1982 és 1987 között mintegy 150 milliárd USD-t vittek ki Latin Amerikából a Nyugatba. A New York Times becslése szerint a „rejtett tranzakciók” (köztük a kábítószerpénzek, illegális profitok stb.) a 700 milliárdos tartományban lehetnek. A hatások Közép-Amerikában különösen borzasztók, de ugyanez igaz egész Latin Amerikára – uralkodó nyomor, alultápláltság, csecsemőhalandóság, környezetrombolás, állami terror és az életszínvonal évtizedekkel korábbira zuhanása.

A helyzet Afrikában még rosszabb. A kapitalizmus katasztrófája különösen súlyos volt az 1980-as években, egy „könyörtelen lidércálom” a nyugati hatalmak tartományaiban, az Afrikai Egységszervezet vezetőjének pontos kifejezése szerint. A WHO (az ENSZ egészségügyi szervezete) által adott illusztrációk úgy becsülik, hogy a „fejlődő világban” évente 11 millió gyermek hal meg. Ez egy „csendes népirtás”, amelynek gyorsan véget lehetne vetni, ha az erőforrásokat inkább az emberi szükségletekre irányítanák, mint a kevesek gazdagodására.

A nemzetközi korporációk és a finánctőke és az őket szolgáló szektorok érdekeinek és szükségleteinek megfelelően tervezett globális gazdaságban a legtöbb faj feleslegessé válik. Félrelökik őket, ha a hatalom és a privilégium intézményi szerkezetei népi szembeszegülés vagy ellenőrzés nélkül működnek.

(Ford. Szende Gy.)

ChomskyHU-17

A jövő

1. A dolgok megváltoztak

Fontos felismerni, mennyire megváltozott a helyzet az utolsó 30 évben a népi mozgalmak eredményeként, amelyek laza és kaotikus módon szerveződtek olyan témák körül, mint a polgári jogok, a béke, a feminizmus, a környezet és az embereket érintő más témák.

Vegyük a Kennedy és Reagan kormányokat, amelyek számos tekintetben hasonlóak voltak egymáshoz az alapvető politikájukban és elkötelezettségeikben. Amikor Kennedy hatalmas nemzetközi terrorista kampányt indított Kuba ellen, miután az inváziója kudarcot vallott, majd a nyílt agresszióig fokozta a gyilkos állami terrort Dél-Vietnamban, nem volt észrevehető tiltakozás.

Amíg amerikai katonák százezreit be nem vetették és egész Indokinát pusztító támadás nem érte, százezrek lemészárlásával, a tiltakozás nem haladta meg a marginálisan jelentőset. Ezzel ellentétben, amint a Reagan-kormány célzott arra, hogy közvetlenül beavatkozni szándékozik Közép-Amerikában, nagymérvű spontán tiltakozás tört ki, elégséges mértékben ahhoz, hogy az állami terroristákat más eszközökre kényszerítse.

Vezetők kukorékolhatnak a „Vietnam-szindróma” végéről, de jobban tudják. A Bush-kormány egy nemzetbiztonsági politikai beszámolója, amelyet az Öbölben végrehajtott szárazföldi támadás pillanatában szivárogtattak ki, megállapította: „Olyan esetekben, amikor az USA sokkal gyengébb ellenségekkel áll szemben” – az igazi államférfi csak ilyenek elleni harcba bocsátkozik – „a kihívás nem egyszerűen legyőzni őket, de döntően és gyorsan legyőzni.” Bármely más kimenetel „kényelmetlen” lenne, és „alááshatná a politikai támogatást”, amelynek értik a nagyon csekély voltát.

Mostanra a klasszikus beavatkozást nem is tekintik változatnak. A módszerek a titkos terrorra korlátozódnak, amelyet titkolnak a hazai lakosság elől, vagy a „sokkal gyengébb ellenségek döntő és gyors” leverésére – hatalmas propagandakampányok után, amelyek ezeket leírhatatlan erejű szörnyetegekként ábrázolják.

Ennek nagy része általánosan igaz. Vegyük 1992-t. Ha az ötszáz éves Kolumbusz jubileum 1962-ben lett volna, úgy az a kontinens felszabadításának az ünneplése lett volna. 1992-ben ennek a reakciónak nincs többé monopóliuma, és ez a tény nagy hisztériát keltett a kulturális menedzserek között, akik hozzászoktak a közel totalitárius ellenőrzéshez. Ők most azoknak a „fasiszta szertelenségéről” szavalnak, akik tiszteletet sürgetnek más népek és kultúrák iránt.

Más területeken is több a nyitottság és a megértés, a szkepticizmus és a tekintély megkérdőjelezése. Persze, az utóbbi tendenciák kétélűek. Vezethetnek független gondolkodáshoz, népi szerveződéshez és nyomáshoz a nagyon szükséges intézményi változás felé. Vagy új autoritárius vezetők számára adhatnak ijedt emberekből álló tömegbázist. Ezek a lehetséges kimenetelek nem spekuláció, hanem cselekvés témái, nagyon nagy tétekkel.

2. Mit lehet tenni?

Minden országban van egy valódi hatalmú csoport. Nem nagy titok, hogy hol van a hatalom az USA-ban. Alapjában azoknak a kezében van, akik meghatározzák a befektetési döntéseket: mit termelnek, mit osztanak el. Ők alkotják a kormányt, nagyjából ők választják ki a tervezőket, és állapítják meg a doktrinális rendszer általános feltételeit.

Az egyik, amit akarnak, a passzív, nyugodt lakosság. Így az egyik dolog, amit tenni lehet, hogy kényelmetlen legyen az életük, nem passzívnak és nyugodtnak lenni. Ezt sokféle módon meg lehet tenni. Még kérdések puszta feltevésének is fontos hatása lehet.

Tüntetések, levelek írása és szavazás – mind jelentékeny lehet, a helyzettől függően. De a fő: fenn kell tartani és meg kell szervezni.

Ha elmégy tüntetni, majd haza, az valami, de a hatalom emberei ezzel együtt tudnak élni. Amivel nem, az a fenntartott, növekvő nyomás, szervezetek, amelyek tevékenyek, emberek, akik megtanulják a legutóbbi leckéket és jobban cselekszenek a következő alkalommal.

A hatalom minden rendszere, még egy fasiszta diktatúra is érzékeny a közönség véleményére. Ez biztosan igaz egy olyan országban, mint ez, ahol szerencsére az államnak nincs sok ereje elnyomni a népet. A vietnami háború alatt a közvetlen ellenállás a háborúval szemben egészen jelentős volt, és a kormánynak meg kellett fizetnie ezt az árat.

Ha a választások csak olyan valami, amire a lakosság egy része néhány évente elmegy és megnyom egy gombot, úgy ezek nem számítanak. De ha az állampolgárok megszerveződnek, hogy keresztülvigyenek egy álláspontot és nyomást gyakorolnak a képviselőikre ezért, akkor a választások számíthatnak.

A Képviselőház tagjaira sokkal könnyebb hatni, mint a szenátorokra, és a szenátorokra valamivel könnyebb, mint az elnökre, aki rendesen érzéketlen ezzel szemben. Ezen a szinten a politikáról majdnem teljesen a gazdag és erős emberek döntenek, akik birtokolják és vezetik az országot.

De meg lehet szerveződni olyan mértékben, amely hat a képviselőkre. A házaitokhoz lehet kényszeríteni őket, hogy a szomszédok egy csoportja rájuk üvöltsön, vagy oda lehet ülni az irodáikhoz, bármit tenni, ami működik az adott körülmények között. Ez változást idézhet elő, gyakran fontosat.

Végezhettek saját kutatást is. Ne támaszkodjatok csak a hagyományos történelemkönyvekre és politikatudományi tankönyvekre, nyúljatok vissza a szakértők monográfiáihoz és az eredeti forrásokhoz: nemzetbiztonsági memorandumokhoz és hasonló dokumentumokhoz. A legtöbb jó könyvtárnak van referenciaosztálya, ahol ezek megtalálhatók.

Ehhez kell egy kis erőfeszítés. A legtöbb anyag szemét, és egy tonna anyagot kell elolvasni valami jó megtalálása előtt. Vannak ismertetők, amelyek adnak utalást arra, hol kell keresni, és néha hivatkozást lehet találni másodlagos forrásokban, amelyek érdekesnek látszanak. Ezek gyakran félre értelmezettek, de utalnak vizsgálandó helyekre.

Ez nem nagy titok és intellektuálisan nem nehéz. Igényel némi munkát, de bárki elvégezheti szabadidős feladatként. És az ilyen kutatás eredményei megváltoztathatják az emberek gondolkodását. Az igazi kutatás mindig kollektív tevékenység, és az eredményei nagyban hozzájárulhatnak a tudat változtatásához, a betekintés és a megértés fokozásához és konstruktív cselekvéshez vezethetnek.

3. A harc folytatódik

A szabadságért vívott harcnak sosincs vége. A harmadik világ népeinek szüksége van az együttérző megértésünkre, és sokkal többre, a segítségünkre is. A túlélés egy lehetőségét nyújthatjuk nekik belső bomlasztással az USA-ban. Hogy sikeresek lehetnek e a mi velük szemben alkalmazott brutalitásunk ellen, nagyrészt attól függ, mi történik itt.

A bátorságuk egészen meglepő. Nekem személy szerint kiváltság jutott – és ez kiváltság – első kézből megismerhettem ennek a bátorságnak egy mozzanatát Délkelet-Ázsiában, Közép-Amerikában és a megszállt Nyugati Parton. Ez nagyon megindító és inspiráló tapasztalat, amely mindig Rousseau bizonyos lenéző megjegyzéseit juttatja az eszembe az európaiakról, akik feladták a szabadságot és az igazságot a békéért és nyugodtan „élvezik a láncaikat”. Így folytatja:

Ha látom, hogy teljesen meztelen vadak sokasága gúnyolja az európai érzékiséget, elviseli az éhséget, a tüzet, a kardot és a halált, csak hogy megőrizze a függetlenségét, úgy érzem, hogy nem illik a rabokhoz a szabadságról okoskodni.

Az emberek, akik azt hiszik, hogy ezek csak üres szavak, nagyon keveset értenek a világból.

És ez csak egy része az előttünk álló feladatnak. Van egy növekvő harmadik világ itthon. A törvénytelen hatalom rendszerei vannak a társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális világ minden szegletében. Az emberi történelemben először kell szembenéznünk az olyan környezet védelmének problémájával, amely fenn tud tartani egy tisztességes emberi létezést. Nem tudjuk, hogy elegendő lesz e a becsületes és odaadó erőfeszítés az ilyen problémák megoldásához vagy akár enyhítéséhez. Egészen bizonyosak lehetünk azonban abban, hogy az ilyen erőfeszítések hiánya szerencsétlenséget fog hozni.

(Ford. Szende Gy.)

Chomsky, Noam: Tények

Noam Chomsky: Facts on the Ground

2014. okt. 2.

Augusztus 26.-án Izrael és a Palesztin Hatóság tűzszüneti egyezményt fogadott el egy ötven napos, Gáza elleni izraeli támadás után, amely 2100 palesztin halottat és a pusztítás hatalmas területeit hagyta maga után.

Az egyezmény felhív Izrael és a Hamasz katonai akciójának befejezésére, valamint a Gázát sok éve fojtogató izraeli ostrom enyhítésére.

Ez azonban csak a legutóbbi a tűzszüneti egyezmények sorából, amelyeket a Gáza elleni szüntelen izraeli támadások periodikus fokozásai után értek el.

2005 novembere óta ezeknek az egyezményeknek a feltételei lényegében állandók maradtak. Rendszeres, hogy Izrael semmibe veszi az érvényes egyezményt, míg a Hamasz betartja – mint Izrael is elismerte – míg az izraeli erőszak meredek növekedése kiváltja a Hamasz válaszát, amit aztán még vadabb brutalitás követ.

Ezeket az eszkalációkat az izraeli beszédmódban „fűnyírásnak” nevezik. A legutóbbit egy magas rangú, az Al-Jazeera America által idézett USA katonatiszt pontosabban úgy írta le, mint a „talaj felső rétegének az eltávolítását”.

E sorozatban az első a 2005. novemberi egyezmény volt a mozgásról és a hozzáférésről Izrael és a Palesztin Hatóság között.

Ez felhívott egy átjáróra Gáza és Egyiptom között Rafahnál áruk exportjához és emberek átjárásához; átjárókra Izrael és Gáza között áruk és emberek számára; a mozgás akadályainak csökkentésére a Nyugati Parton belül; autóbusz és teherautó konvojokra a Nyugati Part és Gáza között; tengeri kikötő építésére Gázában; és az izraeli bombázásban szétrombolt gázai repülőtér újra nyitására.

Ezt az egyezményt röviddel az után kötötték, hogy Izrael visszavonta a telepeseit és a katonai erőit Gázából. Ennek a motívumait Dov Weisglass, az akkori miniszterelnök Ariel Sharon egyik bizalmasa magyarázta meg, aki felelős volt a tárgyalásokért és a megvalósításért.

„Az elválasztási terv jelentősége a békefolyamat befagyasztása,” – mondta Weisglass a Haaretznek. „És ha befagyasztod ezt a folyamatot, megakadályozod egy palesztin állam létesítését és a tárgyalást a menekültekről, a határokról és Jeruzsálemről. Ténylegesen, ezt a palesztin államnak nevezett egész csomagot, mindazzal, amit tartalmaz, határozatlan időre levettük a napirendünkről. És mindezt felhatalmazással és engedéllyel. Mindezt [U.S.A.] elnöki áldással és a Kongresszus mindkét házának jóváhagyásával.”

„Az elválasztás ténylegesen formalin,” – tette hozzá Weisglass. „Ez szállítja a formalin mennyiségét, amely szükséges ahhoz, hogy ne legyen politikai folyamat a palesztinokkal.”

A dolog e sablon szerint folytatódik mindmáig: az Olvadt Ólom művelettel 2008-2009-ben, a Védelem Pillérével 2012-ben, az idén nyári Védő Éllel, amely a fűnyírás legszélsőségesebb gyakorlata volt – eddig.

Izrael több mint húsz éven át elkötelezetten elszigetelte Gázát a Nyugati Parttól, megsértve ezzel az általa aláírt Oszlói Egyezményt, amely Gázát és a Nyugati Partot szétválaszthatatlan területi egységgé nyilvánította.

A logikát megmagyarázza egy pillantás a térképre. Gázától elszigetelve, a palesztinoknak hagyott bármilyen Nyugati Part-i enklávénak nincs hozzáférése a külső világhoz. Két ellenséges hatalom, Izrael és Jordán fogja őket közre, mindkettő az USA szoros szövetségese – és az illúziókkal szemben, az USA nagyon messze van attól, hogy semleges „becsületes közvetítő” legyen.

Ezen felül, Izrael rendszeresen elfoglalja a Jordán völgyét, kiszorítja onnan a palesztinokat, településeket létesít, kutakat ás, és más módon biztosítja, hogy a régiót – a Nyugati Partnak hozzávetőleg egyharmadát, sok termőföldjével – végül majd Izraelbe integrálják más elfoglalandó régiókkal együtt.

A megmaradó palesztin kantonokat teljesen foglyul ejtik. Az egyesítés Gázával megzavarná ezeket a terveket, amelyek visszanyúlnak a megszállás korai napjaira és a nagyobb izraeli politikai tömbök szilárd támogatását élvezik.

Izrael úgy érezheti, hogy a palesztin terület elfoglalása a Nyugati Parton olyan messzire haladt előre, hogy kevés félni való van a palesztinoknak maradó enklávék autonómiájának valamilyen korlátozott formájától.

Van némi igazság Benjamin Netanyahu miniszterelnök megfigyelésében is: „A régió sok eleme ma megérti, hogy a harcban, amelyben ők fenyegetettek, Izrael nem ellenség, hanem partner.” Feltehetően Szaúdi Arábiára és az Öböl Emirátusokra célzott.

Izrael vezető diplomáciai tudósítója, Akiva Eldar azonban ehhez hozzá teszi, hogy „mind ’a régió sok eleme’ azt is érti, hogy nincs bátor és átfogó diplomáciai lépés a látóhatáron egy egyezmény nélkül az 1967-es határokon alapuló palesztin államról és a menekültprobléma igazságos, egyeztetett megoldásáról.”

Ez nincs Izrael napirendjén, mutat rá, és közvetlen konfliktusban van a kormányzó Likud koalíció 1999-es, soha nem visszavont választási programjával, amely „kereken elutasítja egy palesztin arab állam létesítését a Jordán folyótól nyugatra.”

Egyes jól értesült izraeli kommentátorok, nevezetesen Danny Rubinstein rovatvezető, úgy vélik, hogy Izrael irányváltásra készül és lazítja a szorítását Gázán.

Meglátjuk.

Az utóbbi évek története másra utal és az első jelek nem sok jót ígérnek. Amint a Védő Él művelet befejeződött, Izrael a Nyugati Part földjének 30 év alatt legnagyobb, 1000 acre-nyi kisajátítását jelentette be.

Általában, minden oldalon azt állítják, hogy ha a kétállami rendezés halott a palesztin földek izraeli elfoglalása következtében, egy állam lesz az eredmény a Jordántól nyugatra.

Egyes palesztinok üdvözlik ezt az eredményt, arra számítva, hogy akkor ők harcba bocsátkozhatnak az egyenlő jogokért, a délafrikai apartheid-ellenes küzdelem mintájára. Sok izraeli kommentátor figyelmeztet, hogy a több arab, mint zsidó születés „demográfiai problémája” és a csökkenő zsidó bevándorlás alá fogja ásni a reményt egy „demokratikus zsidó államra”.

De ezek a széleskörű vélemények kétségesek.

A kétállami rendezés reális alternatívája az, hogy Izrael folytatni fogja azoknak a terveinek az előbbre vitelét, amelyeket évek óta valósít meg: elfoglalva mindazt, ami a számára érték a Nyugati Parton, meggátolva a palesztin lakosság koncentrációját és eltávolítva a palesztinokat a területekről, amelyeket lenyel. Ennek kell elkerülnie a félt „demográfiai problémát”.

Az elfoglalandó területek tartalmazzák a hatalmasan kiterjesztett Nagy-Jeruzsálemet, a törvénytelen választófalon belüli területet, folyosókat, amelyek elvágják a keletre eső régiókat és valószínűen Jordán völgyét.

Gáza valószínűen marad a szokásos kegyetlen ostromgyűrűben, különválasztva a Nyugati Parttól. És a szíriai Golán magaslatok, mint Jeruzsálem, annektálva, sértve a Biztonsági Tanács határozatait, nyugodtan Nagy-Izrael részévé válnak. Eközben, a Nyugati Part-i palesztinok életképtelen kantonokban lesznek, külön megoldásokkal az elitek számára szabványos neokoloniális stílusban.

Palesztina cionista gyarmatosítása egy évszázada folyik, elsősorban a tények nyugodt helyszíni előállításának pragmatikus elve szerint, amit a világnak végül el kellett fogadnia. Ez nagyon sikeres politika. Minden ok megvan a folytatódására számítani, amíg az USA megadja hozzá a szükséges katonai, gazdasági, diplomáciai és ideológiai támogatást.

Azok számára, akiket érdekelnek a brutalizált palesztinok jogai, nem létezhet nagyobb prioritás, mint az USA politikájának megváltoztatásáért dolgozni, ami semmiképpen sem hiú álom.

(Ford. Szende Gy.)